A vártemplom körbefutó, lőréses kőfalának kapujában a custos ideadja a templom kulcsát, s rám bízza, nézelődjek e történelmi helyen kedvem szerint. Egyedül vagyok a templomban, találomra felnyitom a szószéken felejtett Szentírás gyűrött, foszlott kötetét, és olvasom a textust. Ellenségeink száma légió, ezt olvasom. S nagyon kell hinni, hogy győzedelmeskedjünk.
A templom körül, a virágos előkertben a város polgármestereit, előkelőségeit temették. Olyan ez a templom, mint a magyarság utolsó őrhelye Kelet felé. A kereszténység nyugat-európai értelme itt hatolt legtávolabb Keletre, s megépítette ezt a várfallal kerített, lőréses kegyhelyet, ahol egyszerre védték textussal, fejszékkel és ágyúkkal a keresztény műveltséget mindenfajta zagyva vagy erőszakos keleti támadással szemben. Az Őrkőn túl, a Három­széki-havasok és az Ojtozi-szoros mögött a kereszténységnek már más értelme van, mint ebben a templomban. Ez itt még Európa és a magyarság. Egy lépéssel odébb már Kelet kezdődik, és Bizánc.
Nem lehet rossz halottnak lenni a sepsiszentgyörgyi vártemplom kertjében. A csend mély itt, és a virágágyak illatosak. Aki itt pihen, a maga jogos helyén van, és nyugodtan várja a harsonát. Ma mindenfelé nyugtalanabbul alusznak az élők is, a holtak is.
II.
A város másik sajátossága a Székely Nemzeti Múzeum. Egy imecsfalvi székely nagy­asszony, Cserey Jánosné gyűjtögette félszázadon át mindazt, ami a székelység életére jellemző, s aztán a városnak adományozta apró, tarka kincseit. Egy ménasági parasztházat érintetlen szegénységében – vagy gazdagságában – idetelepítettek a múzeum kertjébe. A termekben látható még Báthory Endre miseruhája, Bocskai István órája, Basa Tamás karosszéke, Gábor Áron kredence és ágyúja, s a kétfejű borjú, kitömve. Mindezt udvariasan nézegetjük. De a képtárban, Barabás Miklós és Gyárfás Jenő kitűnő arcképei között találok egyet, mely megállít. Csehy úr arcképe ez. Gyárfás festette.
Ki lehetett Csehy úr? A sepsiszentgyörgyiek bizonyosan ismerték; talán alispán volt, vagy fiskális, a város vagy megye egyik előkelő tagja. A kép mindent elmond: a gentryből polgárrá érett századvégi magyar úr.
Az arc, a magatartás, az öltözék, mindez varázsosan ismerős. Pontosan ilyen emberek között éltem le gyermekkorom az ország másik szögletében, a Felvidéken. Csehy úr kissé még táblabíró a szó jókais értelmében, s kissé már a Munka­párt tagja. Szürke ruhát visel, kitűnő posztóból szabott bő és kényelmes ruhát, melyet talán nem is a pesti belvárosi szabó, hanem a karlsbadi mesterek egyike készített, akik remekbe tudtak szabni, ha kövér ember lépett az üzletükbe. A művész hűségesen visszaadja a képen a szövet elsőrendű minőségét: a ruha – fogadást ajánlok – száz forintba került 1880-ban a karlsbadi Old Englandnél. Lehajtós, kemény gallért visel Csehy úr, s finom puha szürke selyemből lazán kötött, öblös nyakkendőt; azt a nyakkendőt – megint tartom a fogadást – ugyancsak Karlsbadban vásárolta Csehyné úrhölgy, aki elkísérte a dietikus zarándokútra urát, a Carneval de Venise című méregdrága üzletben, négy forintért, a millennium esztendejében. A szivarzsebben finom limburgi zsebkendő, természetesen monogrammal és koronával, a mellény gombjai között, a pocak fölött szelíden kígyózó arany óralánc. A kis, májfoltos bal kéz kisujján jegygyűrű és címeres gyűrű. Haját rövidre vágta Csehy úr, mert a régi Magyarországon csak a vándorfényképészek és az álhírlapírók viseltek hosszú hajat, például Zerfi, az aljas, Petőfi becsmérlője. Úgy ismerem, mint magamat, talán még jobban.
III.
Ismerem, s az ország délkeleti szögletében a művész varázslata csodálatos erővel, érzékletességgel állít elém egy embertípust, kinek légkörében északon gyermekkorom töltöttem el. Ifjúságom Csehy úr társaságában telt el, hozzá jártunk vacsorára, ők béreltek páholyt a színházban, ők boroztak nálunk a nyári lakóház tornácán, ő vásárolta a könyveket a helybeli könyvkereskedésekben, ahol számlája volt, s lassan csakugyan tekintélyes könyvtár gyűlt össze dolgozószobájában, egyrészt, mert szeretett vacsora után vizes bor mellett olvasni, másrészt, mert a helybeli könyvkereskedők mutatóba nyakára küldtek tücsköt-bogarat, s ő aztán, úri tunyaságból és nemtörődömségből, elfelejtette visszaküldeni a drága köteteket, újévkor legyintett, s kifizette a háziorvost és a könyvszámlát. Minden évben utazott: Sepsi­szent­györgyről, mint Kassáról, útnak eredt, először Karlsbadba ment, ahol reménytelen harcot folytatott három héten át az orvosokkal és a vendéglősökkel (a vendéglősök győztek), aztán a német városokba vagy Firenzébe, vagy Stock­holmba. Csehy úr nem volt "középosztály", nem; s főként nem volt az a szó mai, joggal és egyre keserűbben bírált, igénytelen és mohó értelmében. Csehy úr még polgár volt. Ő volt az utolsó polgár Magyar­országon, a szónak kissé terebélyes, kényelmes és ráérő, de mindenestől őszinte felelősségérzettől, európai életigénytől és a magyarság iránt átérzett, végzetes kötéstől sugallt értelmében. Még rokona volt annak az európai polgárságnak, amely Európát naggyá nevelte. Ő még helyén állott, egy világban, mely földrengésszerűen elmozdult körülötte. Ezért nézem áhítattal a portrét. Utódait ismerem, de azokról már nem érdemes művészi képet festeni, olajban, megteszi egy fotomaton is.
1942, Pesti Hírlap